2011. augusztus 22., hétfő

Olvasás 7 hete epilóg / IV. Kortárs magyar, ami kell

Kedvenc író választásával sok éven át hadilábon álltam, ám gimi óta leggyakrabban Gaál Viktor nevét említem ha kedvencemről érdeklődnek. Legtöbbször csak furcsa tekinteteket kapok válaszul. Magyar? Igen! Kortárs? Naná! Ami pedig a harmadik és legjobb kérdés (legalábbis én sokat vigyorgok rajta), hogy "Óh, és rokonod? Nem."
Töredelmesen bevallom, hogy anno, még egy lestrapált gimis délután, mikor betértem az akkori miskolci kedvenc könyvesboltomba és tébláboltam a polcok előtt, akkor az Arche-ot pusztán az író vezetékneve miatt vettem le. Mondván nini, ő is Gaál, olvassunk bele talán érdekes. Érdekes volt, megfogott, elvarázsolt. Több napig hordoztam magammal a kötetet, még a kiolvasás után is. Egyszerűen imádtam, azt ahogy megalkotta azt a sötét és sokszor rémisztő, mágiával teli világot.
Gaál Viktor egyike azoknak az íróknak akiket nagyon nagyra tartok. Ami nem is csoda, ha olvassuk a könyveit, hiszen olyan történeteket alkot, ahol az ember lelke és elméje egy teljesen más világba merül (nagy szavak tudom, de hát ha ez van). Kevés olyan kortárs magyar író van, akikhez ennyire ragaszkodom és ő az első a sorban. Gyönyörűen ír, egyszerűen szívet melengető a stílusa amivel formálja a mondatokat. A másik az erkölcsi és szellemi tanítás, mert minden egyes regényének van egy magasabb, felsőbb szintje, értelme, amit meg kell értened. 




"Minden könyvben elkerülhetetlenül ott rejtőzünk mi magunk, emberek, minden könyv tükör." 

Tornáztatja az agyad is, ez pedig nekem nagyon tetszik. Ő az egyik olyan ember, akinek a társaságában nagyon szívesen eltöltenék egy napot és csak hallgatnám és tanulnék tőle. Azt hiszem, ilyenkor mondják azt, hogy példakép. Valahogy úgy.

Az egyik kedvencem tőle "A Tea színe". Emlékszem ültem a szegedi Árvízi Emlékmű hajlatában egy nyár délután a vizsgaidőszakban és ott olvastam eldőlve. Egyszerűen imádtam.

"Imádom a hajnalt.
Néha még sötétben felkelek, kiülök a szobám ablakába és várok. A ház csendes, a szolgák is alszanak. Előttem a tündérfényben derengő háztetők, jobbra az Erőd üres falai és az öböl dombjai, aztán csak a nagy sötét semmi, az óceán. A láthatár lassan ragyogni kezd, először haloványan csak , majd bágyadt-rózsaszínbe vált, és tovább, élénk aranysárgáig. Mindig gyönyörű, mindig másmilyen , ahogy kedvére váltogatja színeit a hajnal. Végre aztán a napkorong felbukkan a messzeségben, és a fénysugarak követhetetlen gyorsasággal végigbukfenceznek az óceán fodrain, hogy egyetlen szeszélyes ugrással az ablakomban teremjenek, és elvakítsák álmos tekintetem. Ilyenkor csak behunyom a szemem és hallgatom, ahogy az árnyékok lassan bókolva az ajtótól egészen a sarkamig hátrálnak. A kikötő sirályai lassan ébredezni kezdenek, de amúgy csendbe zárkózik az egész öböl. Az odakinn horgonyzó hajók úgy sorakoznak egymás mellett a tükörsima vízen, akár ázsiai írásjelek a rizspapíron.
Olyan ez mintha, mintha az álmaim véletlenül átcsúsztak volna velem a valóságba, ott keringenének körülöttem, a szempilláim, az ajkam simogatnák, hívnának a túlsó partra. Álom és valóság között lebegve szárnyaira emel ez az édes áramlat – elhiszem egy pillanatra, hogy valahol, túl a tengereken, tényleg létezik az az álomvilág. Én tudom. Én már jártam ott.
A napsugarakat nézem, amelyek egy gondolattal ezelőtt még Egyiptom piramisai fölött suhantak tova, most pedig oly kedvesen simulnak tenyerem hajlataiba.
Azt hiszem ilyenkor pár pillanatra boldog vagyok."
Ugye milyen gyönyörű? Elképzelni is mesés, egyszerűen nem lehet vele betelni. 

Gaál Viktor Budapesten született 1979-ben. Volt egy ideig világcsavargó, aztán 2006-ban az ELTE pszichológia szakán diplomázott. Jelenleg Londonban él és főállásban pszichológusként dolgozik. Úgyhogy nem csoda, hogy a könyvei is belelátnak az ember veséjébe. :P :) 
Több irodalmi estet is rendezett már Budapesten, de sajnos mindig közbejött valami és emiatt csak a szerencsémet okolhatom. Vagy vizsgák, vagy a Szeged-Bp. táv volt épp problémás, mikor mi. De előbb vagy utóbb úgyis sikerül egy személyes találkozó a Mesterrel! :D 
Innen is pacsi és hajrá az új könyvhöz, ami ha minden oké ősszel jelenik meg Második Honfoglalás címmel. Várjuk, várjuk!! :)

Az olvasás 7 hete epilóg / III. Édes rózsám, jössz-e vélem táncba?

Ahogy mindenre, általában a könyvekre is igaz a "Külső megfog, a belső megtart." örök érvényű tételmondat. Aki nem ezt állítja, az hazudik. Tiszta sor.

Új olvasmány választásnál a meglátni és megszeretni téma esetemben fokozottan érvényes. Egy szép borítótól teljesen elalélok, de egy rossztól fintorogva messzire szaladok. Nagyon haragudtam például A Vándorló Palota magyar kiadásának a borítójáért, mert azt töredelmesen be kell vallanunk, hogy sajnos rémes. Régen tehát (értsd ezalatt a Moly előtti időket), rendszerint borító, fülszöveg és az első pár sor alapján döntöttem. Szerencsére nem sokszor lőttem mellé, de ha igen akkor azok nagyot szóltak. Manapság pedig már legtöbbször ha bemegyek egy könyvesboltba nézelődni és találok valamit ami tetszik, akkor megjegyzem a  címet és itthon már célirányosan lenyomozom a Moly-on, részletek, és kedvenc bloggerek véleménye alapján, na meg a saját kíváncsiságom szerint döntök.
Amadea nagyon nagy szerepet játszik ebben, hiszen évekkel ezelőtt az ő blogja volt az első amire  rátaláltam és rendszeres olvasójává váltam. Aztán tőle kiindulva szépen lassan jöttek a többiek is, mint például Lobo, Gigi, NancyAndiamo, Kelly és Könyvmoly. Ők voltak és még most is ők a legerősebb és a leggyakrabban figyelemmel tartott kis csoport számomra. Nagy valószínűséggel tőlük  indult ki a Tintapaca elindítása is, mert idővel egyre jobban izgatott a kérdés és ha egy-egy könyvről hónapok után lelkendeztem valakinek, bizony voltak olyan apró részletek amiket az idő múlásával már nem tudtam felidézni, így pedig még azon melegében lejegyzem a véleményem az adott olvasmányról és így könnyebb nekem is. Nem utolsó sorban pedig a könyvesbloggerek számomra egy megbecsülendő és örvendetes réteg olyan emberekből akik szintúgy szeretnek olvasni, hasonló vagy éppen teljesen ellentétes véleménnyel egy egy műről és ebben az esetben jó érvelni, vitázni egy témában.
Ilyen például az egyes könyvek értékelése is, mert ugye amit más az egekig magasztal, azt lehet, hogy én asztaltámasznak se használnám. Ízlés kérdése. Az pedig, hogy egy olvasmányt mi alapján értékelek azt sokváltozós egyenletnek mondnám. Először is a hangulat. Azon, hogy egy könyv milyen állapotomban talál meg nagyon sok múlik, mert lehet, hogy adott pillanatban a szekrény mélyébe süllyesztem, máskor meg percekig bőgök rajta vagy éppen sóhajtozva bámulom a felhőket. Idő függő. De amihez rendkívül ragaszkodom az a szép és választékos nyelvezet. Mert nincs annál illúziórombolóbb, amikor már a sokadik szóismétlésnél haladsz el, vagy éppen tőmondatok garmadájával operál az író. Nem. Olcsó és kiforratlan megoldás, ha lehet így mondani.
A világ kidolgozottsága, és a szép tájleírások is fontosak, mert például egy régi, romos kísértetkastélynál a megnyikorduló ajtók és az ódon faragott kőfalak megfestése az olvasó előtt létfontosságú. Ebből következik a hangulat megteremtése, ami rengeteget lendít egy könyvön még akkor is ha nem a legmozgalmasabb és furfangosabb a háttértörténet. Példaként állítanám ide a Shiver-t, mivel itt a hangulat az ami engem nagyon megfogott, valamint a gyönyörű nyelvezet. Az teljesen mindegy, hogy itt-ott vannak benne bakik, de a ködös-szomorkás érzés belengi az egészet és ez az, amitől olyan szívfájdítón gyönyörű lesz az egész.
Természetesen a szereplők kidolgozottsága és egy sodró lendületű cselekmény is fontos tartozéka a dolognak. Hümm, a legnagyobb baj, hogy annyira összetett ez a jóregény-rosszregény dolog, hogy nagyon nehezen tudom alkotókra lebontani az egészet. Emiatt egyik másik elem fölött átsiklok és nem tudom olyan pontosan visszaadni azt az érzést amikor arra gondolok, hogy mi az az, ami egy adott könyvben megfogott anno.
Röviden tehát:

nyelvezet+hangulat+(kiforrott világ+kidolgozott mitológia/történelem)
                       ---------------------------------------------------------------------------------------------  = jó regény
pörgő cselekmény+elő szereplők

Valami ilyesmi  a képlete egy izgalmas könyvnek a Csicca-féle világban.


Olvasás 7 hete epilóg /kettes csapó!

Elmondhatom magamról, hogy súlyos hörcsögkórban szenvedek. Evégett szeretem, ha minél több könyv néz vissza rám a szobám polcairól, sarkaiból és egyéb talpalatnyi helyekről. Nem egyszer fordult már elő velem, hogy egy-egy katasztrófa film után este az ágyban fekve azon gondolkodtam, hogy ha jönne egy forgószél, földrengés vagy éppen szökőár (igen tudom, Kárpátmedence, de akkor még pici voltam), akkor mit mentenék ki a házból. Nos, nem mondok újat, azzal, hogy a könyveim előkelő helyen álltak a listámon. Ebből pedig egyenes úton következtethetünk, arra, hogy a könyvvásárlást előnyben részesítem a könyvtárazással szemben. Habár annak is megvan a hangulata és talán épp ez az, amiért szeretek az áporodott szagú sorok között bóklászni. A könyvtár szerencsére nagyon közel van a kollégiumomhoz ezért akár télvíz idején kabát nélkül is átrohanhatok egy ölnyi könyvvel a hóesésben. Ezt pedig határozottan nagy előnyként élem meg. Szeretem a könyvtárat és imádok oda járni, mert egyfajta hovatartozás érzést ad, de abban a pillanatban, amikor is egy könyvet annyira megkedvelek, hogy teljességgel belefeledkezem a történetbe, akkor már úgy adom vissza könyvtárosnak a kötetet, mintha a fogam húznák és ilyenkor lelki szemeim előtt megjelenik az a kép mikor az embernek egyenként kell lefejteni az ujjait a könyv gerincéről. Mert nálam, ha egy könyvet először olvasok és még tetszik is, akkor nekem az a kötet kell, aminek a lapjait én pörgettem és az én kezem maszatolt (természetesem pusztán elméleti síkon, mert a könyv ugye szent és sérthetetlen). Hiába veszem meg a boltban ugyanazt történetet, nem azt "tettem magamévá" és olyan mintha megcsúfolnám az előzőt azzal, hogy  ugyanaz a történet áll a polcaimon érintetlenül. Fájón él még benne a gimnáziumi időkből az Arany virágcserép megsárgult lapos, újrakötött megviselt kis példánya, amit egy délután alatt egy ültő helyemben olvastam ki. Hiába vettem meg utána a történetet egy vadiúj diákkönyvtáros ropogós lapú könyvecskében, sokszor eljátszadoztam a gondolattal, hogy megkérem a könyvtárosunkat, hagy cseréljem ki a régit az újjal. De amint felsejlett előttem a mogorva könyvtáros néni arca rögtön el is vetettem az ötletet. Az ilyen esetek kivédésére, mostanság pedig  egy egy könyvet csak ízelítőbe kérek kölcsön vagy kölcsönzök ki. Legutóbb az Outlandert kértem kölcsön Rózi barátnémtól, szigorúan azzal a szándékkal, hogy csak beleolvasok és ha tetszik megveszem. Az olvasás közben nagyon nagy önuralomról tettem tanulságot, mikor is megálltam a 100. oldalnál. Azóta már sokszoros újraolvasásnak esett áldozatul az említett alany.
Ezekből tehát kitűnik, hogy könyvek terén nagyon féltékeny típus vagyok és inkább szeretem a saját gyűjteményemben tudni az adott kötetet, mint arra gondolni, hogy az a mese, amin olyna jól szórakoztam, most éppen másnál van, aki lehet hogy meg sem becsüli annyira. Úgyhogy egy szavazat részemről a könyvvásárlás mellett.
Ez a mániám könyvsorozatok esetében elég megterhelő sajna a pénztárcám szemszögéből. Habár ahogy végignézek a polcon elég sok sorozat pihen ott békés nyugalommal, mégis azt kell mondjam, nem vagyok folytatás párti. Egyáltalán nem. Sokkal inkább szeretem az egykötetes kerek befejezett és lezárt történeteket. Amit egymagában megfogok és vihetek magammal és nem kell hozzá egy kisebb platós IFA a mozgatáshoz, és elfér a táskámban. Tudom ez mind kényelmi indok, de ha figyelembe veszem azt, hogy manapság egyre ritkább az egykönyves szerző, mármint az olyan aki nem sorozatban gondolkodik. Tudom, hogy a kiadók és mindenki más is a profitra megy, de kiráz a hideg az olyanoktól akiknél több könyvön keresztül sem történik semmi érdemleges, és húzzák a sztorit mint a rétes tésztát. Na nem, köszönöm szépen. Nem szólva a színvonalról, ami nagyon sok sorozatnál olyan ingadozó, mint manapság a svájci frank. Szép példa ide az Anita Blake-sorozat.  Nem arról van szó, mert szeretek belehelyezkedni egy egy főhős bőrébe és nyomon követni a sorsa alakulását, de nagyon meglátszik, ha valaki pusztán a kiadó nyomására vonszolja végig a szerencsétlen szereplőt különböző helyzeteken. Jah és még azt is megemlíteném, hogy azok a szerzők, akik minden könyvükkel egy teljesen új világot ébresztenek és állítanak fel, az én meglátásomban előnyt élveznek. Több fantázia, szélesebb világkép és hasonlók. Mondjuk sorozatos téren nagy kivételek Tolkien, Rowling, Görgey Etelka, Collins és Stiefvater (bár nála is inkább azt mondom, hogy a Shiver az egy kerek egész és ott abba is hagyhatta volna). 
Ennyit tehát a második hét pótlásáról. Kicsit megkésve, de annál nagyobb kedvvel.

Én vétkem, én igen nagy vétkem

Egy vallomással tartozom. Lusta disznó módjára elhanyagoltam a blogot. Két okom is van, amivel takarózhatok, de maradjunk annyiban, hogy a nyári ingovány és az ezzel járó neurológiai tünetegyüttes magába szippantott és most dolgozom rajta, hogy a két hét távolságban felsejlő szeptemberre lerázzam magamról ezt a vastag porréteget.
Hogyan is kezdhetném ezt hatékonyabban a digitális faliújságon, mint a hetek során felgyűlt bejegyzések sürgős pótlásával.
Tehát tőlem megszokott utóéréssel rohamtempóban nekiállok gépelni. Szórom a hamut a fejemre rendesen, úgyhogy kérem a bitófát mellőzni.
Utóirat egy: drukkoljatok, hogy a kotlósmama helyrejöjjön!
Utóirat kettő: ha valaki tud egy elfekvőben lévő láthatatlanná tévő köpenyről az kérem sürgősen jelezze felém!
(jut eszembe még most sem láttam a HP befejezését. agyfaaaasz!)