Beütött a krach!

Hihhetetlen! Roskadásig van a polc elolvasandó könyvekkel, én pedig újraolvasási lázban égek. Most éppen a Futótüzet hurcolászom mindenhova magammal, hogy épp buszon vagy bárhol, ahol pici időm van rá akkor olvashassam. Totál kikapcsol és teljesen be vagyok zsongva tőle, na meg az új résztől!! :))
A Catching Fire mellé itt egy szerintem jó trailer...

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz majd az Éhezők Viadala filmben. Remélem nem csinálnak belőle, valami tini őrültenszerelmes nyáltengert.
Csak csapongok a könyvek között. Nem tudok mihez nyúlni, mert úgy érzem, hogy most az az időszak van, amikor nincs kedvem egyikhez sem. Nem tud lekötni. Idén most jött el ennek az ideje. Bár lehet, hogy csak újakhoz nincs kedvem, vagy inkább nincs kedvem kísérletezni. Hisztis!
Szal ezért maradok most az Éhezők Viadala trilógiánál. Na jó, meg az Outlander az ami az ágyon hever  és türelmesen vár a sorára.
Valakinek van valami jó ötlete? Mondjuk ilyen Futótűzhöz hasonló adrenalinbomba.
HELP!

A kezdetek

  

Hétfőn, azaz július 4-én indult az Andiamo által szervezett Olvasás 7 hete fedőnevű olvasásnépszerűsítő küldetés. Az ügynökök dolga szerte az országban és világban vagy leginkább a moly univerzumban, hogy hetente a kiszabottak közül egy témát válasszanak és leírjanak mindent ami azzal kapcsolatban a helyes kis buksijukban kialakult.
Az első heti választék:
1. Az első könyvélmény(ek) 
2. Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni? 
3. Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette 
4. Könyvadoptáció: vegyünk védelmünkbe egy kevésbé olvasott könyvet! 

Ahogy majd látni fogjátok én az első kettőt gyúrtam össze. A többiről nem jött az ihlet.
Let's get started! :)
Volt pár dolog, ami nélkül kiskoromban sosem láttak. Ezek a vízipisztoly, távcső, zsineg, iránytű és a könyv. Többnyire fákon vagy bunkerekben voltam megtalálható, ahogy éppen a zsákmányolt könyvet lapozgattam és az esetleges szülői támadásokat (értsd: "Csilluska ebéd! Gyere enni!") igyekeztem kivédeni. Több, kevesebb sikerrel.

Az esti mesélések egy állandó rutint jelentettek akkoriban, és igaz, hogy szívesen hallgattam őket, de annál többször kijavítottam a mesemondót, hogy ez nem úgy van. Utána pedig mondtam tovább a saját verzióm. Szüleimtől nagyon sok könyvet megörököltem gyönyörű állapotban. Tehát nekem is vigyáznom kellett rájuk. Ennek ellenére sokukat alászignóztam, és belepecsételtem a mesefigurás bélyegzőimmel. :D Vagy éppen mikor anyu bevitt magával a munkahelyre akkor a benti nagy cégbélyegzővel nyomtam tele, mindenkivel tudatván, hogy az a Csilla könyve, el a mancsokkal! Nagyon sok Sicc mesét olvastam ebből kifolyólag. De nagy kedvenc volt a Minden napra egy mese és Az ezüsthegedű is. Aztán volt egy finn meséskönyv.

A Télapó 12 ajándékot kap. 

Egyszerűen imádtam és nagyon vigyáztam rá. Csak egyetlen egy zsírkrétával rajzolt lovacska díszeleg a hátsó fedlap belsején lezárásként. Gyönyörű, mulatságos és nagyon aprólékosan megrajzolt képekkel volt tele. Nagyon szerettem azokat böngészni, melyik manó milyen ajándékot csinál épp és hasonlók.

Aztán mikor kisiskolás  lettem a napi csínytevések és meséskönyvek mellé bejöttek a kötelezők, az én kalandvágyó énem pedig nagyon nehezen tudta azt elfogadni, hogy ott kell ülni nagyi felügyelete alatt és olvasni. Emlékszem, hogy elsőben mikor a Kincskereső Kisködmönből napi 3-5 oldalt elolvastam, hősnek éreztem magam és délután, mikor anyuék értem jöttek büszkeségtől dagadva meséltem nekik, hogy én milyen ügyes vagyok, mert hogy annyit elolvastam. Azonban voltak hullámvölgyeim, mint mindenki másnak. Már nem tudom, hogy mi volt az, aminél megmakacsoltam magam és nem voltam hajlandó elolvasni, de akkor anyu reakciója mély benyomást tett rám. Emlékszem ott ültem nagymamánál a kisszoba szőnyegén, játékokkal és könyvekkel körülvéve és anyu leguggolt hozzám és megkérdezte, miért nem akarom elolvasni, vagy miért nem tetszik, már nem tudom pontosan. De az, amit akkor mondott anyu az az volt, hogy mikor még nem tudtam olvasni és pici voltam, mindig a könyveket babráltam és Apa meg Anya, hogy örült, mert azt hitték, hogy az ő lányuk mennyire szeret majd olvasni.

Az az akkori kicsi Énnek nagy fejrekoppintás volt és mélyen elszégyelltem magam.
Aztán volt az általános iskolás tanítónénim, Magdi néni, aki egy tünemény ember és pici elsősként igaz, hogy megrémülve léptem be hozzá, de utána rajongásig szerettem.
Szóval általánosban a termünk végében volt egy nagy üveges szekrény. Négy vagy öt polca volt és ott tároltuk a labdákat, kiskocsikat és egyéb társasokat. A felső polca a szekrénynek pedig volt a rejtelmek szigete, ahol is a könyveket tartottuk. Mikor épp nem játszottunk és a többiek nem voltak bent sokat ácsingóztam ott, egy széket odahúzva és akkor fejmagasságban láthattam a kincseket. Egyszer egyik szünetben mikor éppen rohantam volna ki a többiek után az udvarra, Magdi néni odahívott a szekrényhez és kivett belőle egy könyvet. Egy Janikovszky Éva kötet volt, azt hiszem a 'Velem mindig történik valami' című, és odanyújtotta nekem. Azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én nem szeretek olvasni (gondolom szülői értekezletes infó) és, hogy ezt biztos szeretni fogom, nekem adja és olvassam el. Én meg csak megszeppenve néztem rá, aztán hitetlenkedve megkérdeztem a tanító nénitől, hogy ezt most tényleg örökbe megkapom? Ő meg mosolygott és azt mondta, hogy igen ez rám várt. Emlékszem, hogy utána nagyon sokáig azzal a könyvvel aludtam el. Valóságos tündér volt Magdni néni.
Innentől lendületet kaptam. Kötelezők közül volt ami nem tetszett, de nagyon sok mesekönyvet kaptam nagyszüleimtől és imádtam azokat bújni.

Szüleim mindig tudományos, ismeretterjesztő könyvekkel leptek meg és jópár David Attenborough kazettával. Azt hiszem ők, ezekkel próbáltak terelgetni.
Aztán 2001.IV.15-e volt a döntő időpont. Húsvét. A nyuszi nem csokit hozott, hanem egy könyvet.

Harry Potter és a bölcsek köve Animus Kiadós első kiadását. Akkor ez meglepő volt számomra, mert emlékszem akkoriban kezdték az angolok fölkapni és erről az új őrületről pár héttel előtte az anyunak akkoriban járó egyik magazinból olvastam és kategorikusan kijelentettem, hogy én bizony nem fogok úgy csinálni mint mindenki, én ezt nem fogom elolvasni. Ki lehet találni, hogy éjjel nappal ezt olvastam. Azt a részt például, mikor a Tiltott Rengetegben megtalálják Harryék a halott egyszarvút, már zseblámpával a takaró alatt izgultam végig.
Az első részt megkaptam húsvétra, a következőt az egy héttel későbbi névnapomon vehettem kézbe, aztán a harmadikra itthon a ruhás kosárban eldugva találtam rá, ahogy éppen a megfelelő alkalomra várt, hogy az enyém lehessen. Ezt követően szüleim már csak elnézően mosolyogtak, ha éppen a HP-ről volt szó én pedig csillogó szemmel hallgattam az új infókat róla. Ez azt hiszem azóta is töretlen.
Lehet mondani sok rosszat (bár nekem egy sem jut eszembe) a Harry Potterre, de azt meg kell hagyni, hogy rengeteg gyereknek ez volt az a mérföldkő, ami a rendszeres olvasás felé indította. Nekem is.
Az azóta eltelt tíz év alatt, nagyon sok könyvet olvastam el és halmoztam fel. Így kezdődött tehát a könyvek szeretete. Gimnáziumba felkerülve pedig a miskolci könyvesboltok rendszeres látogatója voltam. Sokszor az eladókkal már az utcán előre mosolyogva köszöntünk egymásnak. Szüleim és nagyszüleim könyvtárát is rendszeresen dézsmálom. Valami úton módon, minden nálam köt ki. Folyamatos könyvigényben és helyhiányban küszködök. Bárhova megyek egy könyv mindig van nálam, és akármikor költözök a koliba az állandó kedvenceim mindig jönnek velem. Tudom ez már kóros, de ezt a mániám nem adnám semmiért. Szerencsére a barátaim és a szüleim ezt a hóbortomat elfogadják és tolerálják.

Úgyhogy, már csak örökös helyhiányra kell megoldást találnom, de azt hiszem, ebben a folyton táguló univerzumban ez nem lesz probléma! :)